GAUDETE

XXIV. évfolyam 4. szám (2011. október)

A kommunista rendszer bukását követően a Szatmári Egyházmegye 1990-ben kinevezett és felszentelt püspöke, Reizer Pál, papok és hívek kérésére kezdeményezte Scheffler János boldoggá avatásának megindítását. Rómában 2002-ben elkészült a Positio. A relátor pozitív következtetése: ”Elegendő bizonyíték a vértanúság tényéhez; érett a boldoggá avatásra”. XVI. Benedek pápa 2010. július 1-jén hagyta jóvá azt a dokumentumot, amelyben elismeri Isten Szolgája, Scheffler János szatmári püspök vértanúságát. Az ünnepélyes boldoggá avatása 2011. július 3-án volt Szatmárnémetiben, amelyen nekem is volt szerencsém részt venni. A boldoggá avatást a Szentatya képviseletében Angelo Amato bíboros, a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának prefektusa végezte.

Scheffler János tízgyermekes zsellércsaládban született 1887. október 29-én Kálmándon. Az elemi iskolát szülőfalujában, a középiskolát a Szatmárnémeti Királyi Katolikus Főgimnáziumban végezte. 1906-1910 között Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi karán tanult. 1910. július 6-án szentelték pappá. Ez év őszétől két évig Rómában folytatta tanulmányait. A Pápai Gergely Egyetemen egyházjogból doktorált. A Pázmány Péter Tudományegyetemen magánúton készült fel az alapvető és ágazatos hittanvizsgára, 1915-ben a hittudomány doktorává avatták.

Ezt követően különféle feladatokat látott el. Volt hittanár, iskolaigazgató, plébános, Szatmáron és Nagyváradon teológiai tanár, spirituális. Közben egymás után írta kánonjogi tanulmányait. Foglalkozott az egyházi autonómia kérdésével, valamint az egyház és állam viszonyának jogi vonatkozásaival. Középiskolások és a művelt katolikusok számára írta hittankönyveit: Katolikus hittan (Dogmatika), Katolikus szertartástan, Katolikus egyháztörténelem.

Élethivatásának tekintette a papnevelést és a szerzetesek lelki nevelését. Ezt a munkát végezte a szatmári, majd a nagyváradi szeminárium lelki igazgatójaként, a szatmári irgalmas nővérek és a nagyváradi Ferenc-rendi nővérek gyóntatójaként, és sok-sok, a papoknak és a szerzeteseknek tartott lelkigyakorlata során. Szentbeszédekben és lelkigyakorlatokon történő felhasználás céljára írta meg a kéziratban ránk maradt, négykötetes Elmélkedések az evangéliumról című munkáját, s az ugyancsak kéziratban maradt Lelkigyakorlatok ferenceseknek című könyvét. Papjainak szánt lelkigyakorlatos könyve – Atyám, szenteld meg őket – 1998-ban A pap címen jelent meg.

A felnőttek világnézeti és lelki nevelése is foglalkoztatta. Ezért fordította magyarra Spirago Felnőttek katekizmusa című munkájának harmadik kötetét, a Kegyelemtant és a később szentté avatott Pierre-Julien Eymard Az isteni nagy szentség, Jézus valóságos jelenléte, valamint a Szentáldozás-Életforrás című munkáját.

A Szentszék 1942. március 26-án kinevezte a Szatmári Egyházmegye püspökévé, két nappal később pedig nagyváradi apostoli kormányzóvá. Május 17-én a szatmári székesegyházban szentelte püspökké dr. Glattfelder Gyula csanádi, és dr. Madarász István kassai püspök. Székfoglalása május 20-án Nagyváradon volt. 1948. április 9-től az újraegyesített Szatmár-Nagyváradi Egyházmegye közös püspöke.

Egész életútján végigkísérte szociális érzékenysége, az elnyomottak és az üldözöttek védelme. A világháború idején a magyar kormány az ő közbenjárására szüntette meg Alexandru Rusu nagybányai román görög katolikus püspök kényszerlakhelyre való internálását. Gyűjtőtáborba hurcoltakon, főként zsidókon próbált segíteni. A hatóságok ezért megfenyegették, ha védelmüket nem hagyja abba, őt is elviszik. Kimentette az SS által erőszakkal elhurcolt papjait, 1945 januárjában személyesen járt közben a román megyei főispánnál és a szovjet parancsnoknál, hogy megakadályozza német-sváb származású híveinek deportálását; nyilvánvalóan eredménytelenül.

Hangoztatta az áldozatvállalás, az engesztelés és a vezeklés szükségességét. Figyelmeztette papjait: a jó pásztor nem futamodik meg.

1945. november 8-án XII. Piusz pápa kinevezte a Győri Egyházmegye püspökévé a vértanúhalált halt Apor Vilmos győri püspök helyére. Kijelentette, hogy aláveti magát a pápa akaratának, ha áthelyezése a Szentatya kifejezett óhaja. Kérte azonban, hogy a nehéz helyzetre való tekintettel maradhasson szeretett egyházmegyéjében. A Szentszék elfogadta kérelmét.

Felszentelt püspökként szorgalmazta a Jézus Szíve-tiszteletet, és az egyházmegye fogadott ünnepévé tette. Tanítói megnyilatkozásaiban ismételten foglalkozott a mariológia kérdéseivel. Bevezette Szűz Mária Szeplőtelen Szívének ünnepét. 1948-ban az egyházmegye számára Boldogasszony-évet hirdetett. Kifejtette: bízik a mennybevétel dogmájának kihirdetésében. Ezt a dogmát az Egyház 1950. november 1-én, XII. Pius pápasága idején hittételként ki is mondta, mely szerint „Mária, miután földi életét befejezte, testével és lelkével az égi dicsőségbe vétetett”.

Mindennemű pártpolitikától óvta papjait. Az állammal való szembekerülést azonban sem az egyház, sem ő nem kerülhette el. 1950. május 23-án a Hunyad megyei Körösbányára (Baia de Criş), a ferences kolostorba vitték kényszerlakhelyre, amelyet tilos volt elhagynia. A román kommunista hatalom az ő személyét nézte ki a Rómától függetleníteni akart, Erdélyben egyedülinek elismert egyházmegye vezetésére, Márton Áron helyére. Az állam érdekeit kiszolgáló, az egyház átalakítására egy bábszerepet betöltő püspököt akartak. Nem vállalta a neki szánt szerepet, ezért 1952. március 10-én letartóztatták, és szeptember 12-ig a bukaresti belügyminisztériumban tartották fogva, innen szállították át Jilava földalatti börtönébe. Koncepciós pert kezdeményeztek ellene. A Vatikánnak való kémkedéssel és hazaárulással akarták megvádolni. Magas rangú állami vezetők azonnali felmentését ígérték, ha elvállalja a neki szánt szerepet. Cellatársainak elmondta: katolikus papnak nem szégyen kommunista börtönben szenvedni vagy meghalni, hiszen a kötelesség teljesítése és a hithez való hűség juttatta oda. A koncepciós per tárgyalására nem kerülhetett sor, mert a kínzások és a börtön embertelen körülményei tönkretették egészségét. 1952. december 6-án hunyt el a jilavai börtönben.

Scheffler János vértanú püspök életpéldája meghív bennünket arra, hogy a nehézségek és a megpróbáltatások idején is hűségesen tartsunk ki Jézus mellett. Előtte is ott állt a könnyebbik út, a megalkuvás lehetősége, de ő mégis a nehezebb utat választotta, Jézust. Ő elveszítette Jézusért az életét, de megmentette azt az örök életre. A vértanúság a leghatásosabb érv a hit igazsága mellett.

Mindig, mindenben az Isten akaratát kereste, egyéni érdekeit nem részesítette előnyben. A pap című könyvében a következőt írja: „Boldog az a hívő és az a pap, aki a nagy elszámoláson elmondhatja: Gyarló ember voltam, kicsi helyen dolgoztam, csak tucatemberszámba mentem, nem voltak hőstetteim, nagy sikereim, de mindig azon a poszton dolgoztam, ahova az Úr akarata állított, és ott az Ő dicsőségét kerestem”.

Olasz Lajos, IV. évfolyam

Debrecen- Nyíregyházi Egyházmegye

Bemutatkoznak házunk új lakói

Drahos Dávidnak hívnak, 19 éves vagyok. Forrón élek családommal egy kertes családi házban. Egy húgom van, aki 15 éves. Általános iskolába 4 évet Forróra, majd 4 évet Encsre, a szomszédos városba jártam. A középiskolai tanulmányimat a miskolci Bláthy Ottó Villamosipari Szakközépiskolában végeztem. A Kelemen Didák Minorita Kollégiumban voltam kollégista. A minorita plébániára jártam 3 évig ifjúsági közösségbe, és a plébániai életbe is besegítettem az oltárszolgálatommal. Tagja vagyok már 5 éve a forrói ifjúsági énekkarnak.

A hivatás gondolatát Isten 2009 nyarán helyezte a szívembe egy erdélyi tábor alkalmával. Ekkor volt az a pont, amikor erőteljesen elkezdtem kutatni a felmerült kérdéseim után: Ez valóban Isten hívása? Ha az, akkor valóban pont én lennék az, akit Isten meghív a papi hivatásra?

De az Úr gondoskodott róla, hogy kérdéseim ne legyenek megválaszolatlanok. Olyan embereket, atyákat, és olyan alkalmakat adott, ami által egyre világosabbá vált számomra, hogy Isten pont engem választott ki a gyengeségeimmel együtt, és ekkor tudatosult bennem, hogy Ő úgy akar az Ő szolgálatára hívni, amilyen én magam vagyok. 

Ezen felbátorodva adtam be a jelentkezésemet az egri egyházmegye főpásztorának, aki bizalmat szavazva az első éves kispaptársaimnak és közöttük nekem is, felvett bennünket az Egri Papnevelő Intézetbe.

Visszatekintve ez az elmúlt időszak vívódásokkal, kérdésekkel teli idő volt.

Hálát adok az Istennek, hogy célt adott az életemnek és meghívott erre az útra. Hálás vagyok mindazoknak, akik szeretettükkel, törődésükkel és példájukkal segítettek az ide vezető úton. Nagyon köszönöm a híveknek az imákat, melyeket a papi és szerzetesi hivatásokért mondanak. Kérem, ne hagyják abba, hogy mindig legyenek olyan fiatalok, akik bátran „igent” tudnak mondani Isten hívó szavára.

Holló Gábornak hívnak. 22 éves vagyok, Eger városából származom. Születésemtől fogva vallásos neveltetésben részesültem, szüleimnek hála. Már egész kicsin szerettem a templomban és annak környezetében lenni. Sokáig úgy gondoltam, felnőttként majd családos életet szeretnék élni. A Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnáziumban érettségiztem, azt követően pedig, idegen nyelvek iránti fogékonyságomból kifolyólag, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán, anglisztika szakos hallgatóként kezdtem meg tanulmányaimat. Négy félévet végeztem el az angol szakon, közben mű- és szakfordítói irányban kezdtem specializálódni, bár konkrét elképzelésem nem volt a jövőt illetően. Az egyetemen eltöltött két év alatt fogalmazódott és érlelődött meg bennem a kérdés: „Mi a konkrét célja az életemnek?” Ekkor fordultam az Atyához azzal a kéréssel, hogy mutassa meg, mi velem a szándéka.

Sok kápolnai magányban töltött este folyamán hallottam meg az Úr hívó szavát, azt követően pedig  fokozatosan alakult ki bennem a felismerés, hogy a papi hivatás van számomra kijelölve. Igen nagy erőfeszítések árán sikerült lemondanom a családos életről alkotott vágyamról, igent mondva a hívó szóra. A papi hivatás pedig fokozatosan egy nagyon mély vággyá, örömet adó jövőképpé alakult bennem. És ez az erős vágy, hogy életemet az emberek szolgálata által Jézus Krisztusnak ajándékozzam, folyamatosan él bennem, és állandó boldogsággal tölt el.

Dióhéjban összefoglalva ez hivatásom kezdetének története. Köszönöm a kedves testvérek imádságát, amit a kispapokért, leendő kispapokért és köztük értem eddig folytattak, és egyúttal kérem, hogy az értünk mondott imádságokban továbbra is legyenek kitartóak, hiszen mi, kispapok, mind a kezdetén vagyunk egy csodálatos hivatásnak.

Holló Gellért vagyok. 1992 tavaszán születtem Debrecenben. Egerben nevelkedtem vallásos családban testvéremmel, Gáborral, aki szintén elsőéves kispap. 5 éves koromban kezdtem az oltárszolgálatot az egri bazilikában. Azóta kisebb megszakításokkal ministrálok. Tanulmányaimat szintén Egerben kezdtem meg a Szentgyörgyi Albert Általános Iskolában, majd ötödik évtől a Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnáziumba jelentkeztem 8 osztályos tagozatra.

Szüleim katolikus nevelésemben igen nagy szerepet játszottak. Rendszeresen jártunk templomba, ismerkedtünk az egri atyákkal. Mindig vonzódtam a keresztény lelkületű ifjúsági csoportokhoz, mozgalmakhoz, így tagja voltam a Kolping Katolikus Mozgalom ifjúsági csoportjának, később bérmálkozás után a Szent Lajos Plébánia ifjúsági hittanának, 3 éve pedig a Jézus Szíve Plébánia ifi hittanos csoportjához csatlakoztam.

Édesapám 2002-ben bekövetkezett halála nagy fordulópont volt egész családom életében és így az én életemben is. Édesanyám hamarosan belépett az Ancilla Christi Regis civil szerzetesrend magyar tartományába, jövőre lesz örökfogadalmas. Papi hivatásom egyik alapjaként tekintem édesanyám Istenhez való elköteleződését. Vidám keresztényi magatartása rengeteg erőt és példát adott minden nehézség idején.

Az elmúlt években számtalanszor megfordultam a Jézus Szíve Plébánián, ahol megismertem Varga József káplánatyát, akinek példája szintén vonzalmat keltett bennem a papi élet iránt. Józsi atya betekintést engedett ennek a hivatásnak a szépségeibe, melyek tovább mélyítették hivatástudatomat.

Gimnazista koromban több alkalommal részt vettem szemináriumi nyílt hétvégéken, melyek mindig fokozták a papság iránti vágyamat. Ezen hétvégéken mindig megerősítést, választ kaptam, és lelki vívódásaim is enyhültek ezzel kapcsolatban. Most már, elsőéves szeminaristaként, érzem, hogy megtaláltam az utam, amelyet az Úr szánt nekem, és békét érzek a lelkemben. Tudom, hogy jól döntöttem, amikor Jézust választottam, és kezébe helyeztem életemet. Biztatom a „nagy igen” kimondására azokat, akik szintén a papi hivatáson gondolkodnak, hiszen Jézus megígérte, hogy „aki nevemért elhagyja otthonát, testvéreit, nővéreit, apját, anyját, feleségét, gyermekeit vagy a földjét, százannyit kap, s az örök élet lesz az öröksége” (Mt 19,29).

Kérem a kedves olvasókat, hogy kísérjék utunkat imádságaikkal.

Liga Konrádnak hívnak, 19 éves vagyok. Egerben születtem, az idén érettségiztem. Mezőszemerén lakom családommal, testvérem nincs. Középiskolai tanulmányaim befejeztével beadtam jelentkezésemet az Egri Hittudományi Főiskolára.

Nem volt egyszerű az igen kimondása Jézus meghívására. Keresztségemre az idén vízkeresztkor került sor. Már előtte is éreztem egy boldog érzést, amikor a templomban lehettem. Később rájöttem, hogy ez az Oltáriszentség közelségének köszönhető. Közben készültem a keresztégre, mely még közelebb vitt Jézushoz és az Ő irántunk érzett végtelen szeretetéhez. Majd megismerkedtem a szemerei egyházközséggel, ahol rengeteg kegyelmet kaptam az Úrtól. Az emberi kapcsolatokban újdonságként tapasztaltam meg a felebaráti szeretetet. Imáimban elmélyültem, kérdéseimre választ kaptam, és igent mondtam Jézus Krisztus hívására. Hálát adok az Istennek a sok kedves emberért, akik megerősítettek abban, hogy bátran és boldogan elfogadjam ezt a hatalmas ajándékot.

Végezetül szeretnék köszönetet mondani a mezőkövesdi plébánia papjainak, hogy segítettek lelki felkészülésemben, különösen Galó József atyának, aki segített döntésem meghozatalában, magatartásával, papi identitásával megmutatta a Jézushoz vezető utat, továbbá köszönöm a szemerei közösségnek, hogy imáival támogat engem.

Zárásul Reményik Sándor gondolatait szeretném megosztani önökkel: „Áldom Istent, ki nékem megváltást hozott, és azt, aki értem csak egyszer is imádkozott”.

Papp Tamás vagyok. 1986. január 12-én születtem Nyíregyházán. Szüleimmel élek. Van egy nővérem és egy bátyám, mind a ketten családosok és külön háztartásban élnek.

Szüleim vallásosan neveltek. Kisgyermek korom óta járok templomba, és elsőáldozásomtól kezdve már ministránsként vettem részt a szentmisén.

Általános iskolai tanulmányaimat Nyíregyházán végeztem, a középiskolai tanulmányaimat szintén Nyíregyházán, a Szent Imre Katolikus Gimnáziumban folytattam. Érettségi után egy évig hittanár-történelem szakos főiskolai hallgató voltam.

A papi hivatás gondolata már gimnazista koromban foglalkoztatott, de nagyobb figyelmet nem tulajdonítottam neki. Ám ahogy telt az idő, egyre jobban erősödött bennem az érzés, hogy valami több kell. Közben többen is föltettek két kérdést: „Jól vagy? Helyeden vagy?”. Az elején még csak elpoénkodtam ezzel, de később a szívem mélyén éreztem, hogy nem vagyok jól, és nem vagyok a helyemen.

 A jóisten terelgetése folytán közelebb kerültem az oltárhoz úgy, mint sekrestyés, és ezt a szolgálatot a nyíregyházi Magyarok Nagyasszonya társ székesegyházban teljesítettem kisebb nagyobb megszakításokkal öt évig. A sekrestyés éveim alatt számtalan papot ismerhettem meg. Jelen voltam számtalan esküvőn és keresztelőn is. Ez idő alatt elvégeztem egy OKJ-s tanfolyamot, ahol banki ügyintézői képesítést szereztem. Ezen a szakterületen nem sikerült elhelyezkednem, és ismét visszakerültem sekrestyésnek. Ez jelzés értékű volt a Jóisten részéről, de még mindig hiányérzetem volt, és belegondoltam, hogy nem maradhatok sekrestyés életem végéig. A Gondviselésnek köszönhetően két alkalommal is részt vehettem szent ignáci csendes lelkigyakorlaton, ahol már egyre erősebben hallottam a két kérdést, hogy „Jól vagy? Helyeden vagy?”.

 Másfél – két éve jutottam el oda, átimádkozás után, hogy ki tudtam mondani hangosan is azt a szót, amely négy betűből áll, de nagy súlya van. Ez a szó: az igen. Nagyon boldogság volt bennem, hogy Isten hívó szavára kimondtam az igent.

Nagyon sokat köszönhetek szüleimnek, lelki atyáimnak, plébánosaimnak és barátaimnak, hogy megért bennem a hivatás és el tudtam indulni ezen az úton.  Így ebben az évben, 2011-ben jelentkeztem a debrecen- nyíregyházi egyházmegyébe, ahol felvételt is nyertem, és ez év szeptemberében megkezdtem teológiai tanulmányaimat az egri szemináriumban.

Kérem, imádkozzon értem és kispaptársaimért, hogy valóban Krisztushoz hasonlóvá válhassunk a szolgálatunkban.

Vári Tibornak hívnak, a Munkácsi Egyházmegye papnövendéke vagyok az Úr Isten és Majnek Antal pöspök atya jóváhagyásával.

A volt Szovjetunióban, Huszt városában születtem 52 évvel ezelőtt. Egyszerű, becsületes, keresztény családban nevelkedtem. 1976-ban érettségiztem a huszti hármas számú ukrán nyelvű középiskolában. Két évig szolgáltam a hadseregnél, utána három évig szakmát tanultam.

Húsz éven keresztül éltem szeretetben, keresztény házasságban feleségemmel. Két felnőtt hívő keresztény gyermekünk van. Már több éve özvegy vagyok. Körülbelül négy évvel ezelőtt kezdett el komolyabban foglalkoztatni a papi hivatás gondolata.

Ezúton is szeretnék köszönetet mondani azoknak a híveknek és imacsoportoknak, akik imádkoznak értem és hivatásomért.

Kovács József Krisztián vagyok, egri egyházmegyés, V. éves teológus

1983. 12. 26-án születtem a győri egyházmegyei Kapuvár városában. Szülőfalum a rábaközi Mihályi, ahol szüleimmel élek. Egy húgom van, aki Győrben él férjével együtt. Mihályiba jártam általános iskolába, majd a kapuvári Berg Gusztáv Ipari Szakközépiskolába mentem, ahol bolti eladó, üzletvezető szakon végeztem. Ezután a Csermajori Középiskolában érettségiztem.

2004-ben jelentkeztem a Győri Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézetbe, ahova Dr. Pápai Lajos győri püspök atya felvett a papnövendékei közé. Négy évig voltam tanulója az intézménynek. Nagyon szerettem oda járni. Elmondhatom, hogy igen kiváló tanárok tanítottak, akik nemcsak a tudásukat, hanem élettapasztalatukat is átadták nekünk, kispapoknak. Maga a szemináriumi, kispapi közösség is kellemes volt számomra, ahol otthonosan éreztem magamat.

A 2008-as tanév végén el kellett hagynom a Papnevelő Intézetet, és így megkezdődött egy szenvedésekkel teli időszak a hivatásomban. Három évet töltöttem a civil életben, ez alatt az idő alatt komolyan átgondoltam és megbeszéltem a jó Istennel hivatásomat. Igaz, hogy indok nem történt, s azóta sem derült ki, hogy miért is kellett ennek így lennie, mégis meg voltam, s vagyok győződve, hogy papi hivatásom van, s hogy papnak kell lennem. Amilyen nehéz volt az elmúlt három év, olyan csodálatos, lelkiekben teli élménnyel gazdagodhattam napról napra az Isten gondviselő kegyelméből. Ehhez az kellett, hogy teljesen átadjam magamat az Isten akaratának, és hagytam, hogy Ő mutassa meg számomra az utat.

Ez év tavaszán jelentkeztem a győri főpásztornál, és kértem engedélyét, hogy egyházmegyét váltsak. Így az ő áldásával, s főként Isten kegyelméből kezdtem gondolkodni, hogy hova is tovább. Egyik este a templomban voltam a szokott esti virrasztáson, s míg azon gondolkoztam, hogy melyik egyházmegyébe jelentkezzem, a jó Isten csodálatos sugallata arra ösztönzött, hogy bevigyem a kocsimból az autóstérképet. Így is tettem, szépen kiterítettem a főoltárra, és mély imádkozás közben kértem az Urat, hogy segítsen megmutatni, hogy hova menjek papnak. Lekapcsoltam a villanyt, és imádság közben az ujjamat a térképen hagyva elkezdtem a kezemet körös-körül mozgatni, majd megálltam, s megnéztem a helyet. S lám, Heves megye sarkán volt az ujjam. Meg is jegyeztem a tabernákulumra tekintve: "Ej, de messzire küldesz engem, Uram!". Újra lekapcsoltam a villanyt, s megint az előzőhöz hasonlóan imádkoztam. Ekkor Eger városán akadt meg az ujjam. Végül, harmadszorra, szintén ennek a megyének valamely területére. Így Isten akaratából éreztem, hogy az Egri Főegyházmegyébe kell jönnöm.

Ekkor beadtam jelentkezésemet ebbe az egyházmegyébe, ahova Ternyák érsek úr jóvoltából felvételt nyertem, és V. éves teológus hallgatóként folytatom tanulmányaimat. Igen nagy reményekkel és még nagyobb szeretettel jöttem az Egri Főegyházmegyébe. Kérem a kedves olvasókat és híveket imáikkal segítsenek, hogy Krisztus Urunknak hűséges, igaz és szentéletű papja lehessek, és így szolgálhassam majd egykor a rám bízottakat itt, az Egri Főegyházmegyében.

Eltelt egy újabb szeptember, és mint minden évben, most is megrendezésre került a tanév első Filo - Dogma meccse.

Új olvasóink számára szeretnék egy pár szót szólni arról, hogy mit is jelent ez a két szó, és hogyan is kötődik hozzánk.

A szemináriumban az első két évfolyam filozófiát tanul - így ők alkotják a Filo csapatát -, a harmad-, a negyed- és az ötödévesek pedig dogmatikát - ezért ők a Dogma válogatottja. A csapatkapitányokat a sportfelelős választja ki. Idén a Filo csapatkapitánya Barta Márton (II. évf.), a Dogmáé pedig Szabó Mihály (V. évf.) lett. Ők ketten válogatták össze a csapatot. (Azt azért hozzá kell tenni, hogy a Dogmának jóval könnyebb helyzete volt, ugyanis három évfolyamból válogathatott, míg a Filo csak kettőből.)

A rendezvény helyszíne most is Egerbakta volt, Racs Csaba plébános úr szervezésében. Az egerbaktai hívek is eljöttek szurkolni, és nem csak szavukkal, de sütő tudományukkal is megmutatták, hogy mennyire szeretik a kispapokat. Rengeteg süteményt és pogácsát hoztak nekünk, hogy a meccs alatt ledolgozott kalóriákat visszadolgozzuk. Így nagyon jó hangulat alakult ki a pályán, hisz a szurkolótábor is létrejött. Már semmi akadálya nem volt, hogy egy pompás mérkőzést lássanak az érdeklődők.

Még egy fontos dolgot meg kell jegyeznem: az összecsapás bírói posztját nem kisebb személy látta el, mint Dr. Dolhai Lajos, az egri szeminárium rektora, aki nem mellesleg dogmatikát tanít. Így feltételezheti az olvasó, hogy kicsit elfogult lehetett a saját tanítványi csapatával, de nyugodt szívvel mondhatom, hogy erről szó se volt. A meccsen nyújtott bírói teljesítménye teljesen precíz volt.

Tehát adott a két csapat, a bíró és a szurkolók, így már kezdődhetett is a tanév első összecsapása. A meccs két harminc perces félidőből állt.

Nagy volt a várakozás, hogy mi is lesz majd az eredmény, a találgatások egyik oldalról se voltak biztosak. Az első félidőben azonban kiderült, hogy a Dogma csapata kategóriákkal a Filo felett áll - de azonnal meg kell jegyeznem, hogy az alsó évesek a meccs utolsó percéig harcoltak, és nem adták fel. Érezhető volt, hogy először játszanak egymással, így az összjáték elég nehezen ment. A Dogma viszont összeszokott emberekből állt, így a Filo védelmét könnyen kijátszották.

Az első félidő végén 0 : 7 volt az állás a Dogma javára. A szünetben mindenki töltekezhetett harapnivalóval, és a folyadékszükségletet is pótolhatta. A második félidő - hasonlóan az elsőhöz - a Dogma javára dőlt el, de ahogy már fent is említettem, a Filo becsületesen küzdött és a sportszerűség példáját mutatta. A végeredmény 0 : 12 lett. A gólszerzők: Varga Lóránt három gólt szerzett; Héri Attila szintén háromszor talált a kapuba; Szabó Mihálynak pedig hatszor sikerült becsapnia a Filo kapusát. A meccsen a legjobban küzdő játékos díját Benca Ales nyerte el, aki bátran és fáradtságot nem ismerve vezette a vesztes csapatot.

Mindenki nagyon jól érezte magát, a meccs eredménye igazából nem zavart senkit, a lényeg az volt, hogy szórakozzunk egy jót, és együtt sportoljunk. A programot az esti grillparti koronázta meg, ahol finom ételek várták az elfáradt embereket. Vidám beszélgetés és eszegetés tette még szebbé ezt a délutánt.

Köszönjük az egerbaktaiaknak, hogy lehetővé tették számunkra ezt a szép napot.

Szabó Mihály, V. évfolyam

Váci Egyházmegye

További képek és albumok:

Filó-Dogma

Kerti grillezés 

Kedves Ministránsok!

Nagy szeretettel köszöntelek benneteket ebben az új tanévben. Gondolom mindannyian kipihentétek magatokat a nyári szünidőben, de ugyanakkor tartalmasan is töltöttétek a vakációt.

Nyáron mi, kispapok is igyekszünk pihenni, hogy feltöltődve folytassuk szolgálatunkat az Úr szőlőjében. Nagyon is aktuális ez a gondolat, hiszen október első vasárnapján a gonosz szőlőművesekről szólt az evangélium. A történetet bizonyára ti is kiválóan ismeritek, hiszen közvetlen közelről hallhattátok. Úgy gondolom, nem lehet a véletlen műve, hogy az iskolai év elejének környékén hallhatjuk ezt a példázatot.

A szőlősgazda, aki mint tudjuk, nem más, mint maga az Isten, egyszülött fiát küldi a szőlőmunkások közé, gondolván, hogy őt csak megbecsülik. Hozzánk emberekhez küldte Őt el, hogy értelmet adjon életünknek. Minket is küld a világ fiaihoz, hogy általunk mutassa meg szeretetét. Ezért is fontos, hogy te, én és a többi ministráns is komolyan vegyük az Úr szőlőjébe kapott küldetésünket, hogy egyre többen alkossuk azt a tábort, akik meg tudnak felelni, ha a reménységük okáról kérdezik őket.

Október első szombatján volt szerencsém részt venni a nagymarosi találkozón, ahová az országból, de még a határokon túlról is mindig érkeznek fiatalok abban a reményben, hogy találkozzanak ily módon is Jézus Krisztussal. Engedjétek meg nekem, hogy ebből az élményemből megosszak veletek néhány gondolatot. A találkozó témája nem is lehetett más a Család évében, mint maga a család. A mottó: „… mindnyájan egy legyenek;” (Jn 17,21).

A mai világban nagyon sokan nem tartják fontosnak a krisztusi értékrendet. Gyakran halljuk, hogy csak egy életünk van, és azt ki kell élvezni. Ez azért nem teljesen így van. Az első előadást Orosz István görög katolikus parókus és felesége tartotta. Jó ötletnek tűnt, hogy éppen egy görög katolikus atya és felesége beszéljen az ideális családról.

Gyakran visszhangja van annak, ha egy római katolikus pap teszi meg ugyanezt, mondván, hogy honnan tudja, hisz nincs is családja - persze jó esetben azért ő maga is családban nő fel. Amúgy meg a háziorvos sem szenved mindig azokban a betegségekben, amire naponta felírja a gyógyszert a betegeinek, mégis hiszünk neki, hogy tudja mi a bajunk. Visszakanyarodva azonban az előadás témájára, egy nagyon érdekes gondolat maradt meg bennem. A mai világban nagyon sokan lenéznek vagy megszólnak bennünket, hogy miért járunk templomba, miért ministrálunk. És bizony néha mi magunk is eltöprengünk ezen.

Az atya megkérdezte, hogy melyik az a halfajta, amelyik az árral megegyező irányban halad, mert amúgy mindegyik ellentétesen úszik, de ez az egy kivétel. A jó válasz szerint ez a döglött hal. Ha a folyó vizét valamilyen szenny éri és a halak látják, hogy több jön velük szemben, mint ahányan egymás mellett haladnak, felmerülhetne bennük is a kérdés, hogy jó irányba haladnak-e. Ők vannak kevesebben, de mégis ők azok, akik az életet hirdetik, hiszen a többi már nem él.

Így van ez velünk is. Sokszor nekünk is az árral szemben kell úsznunk, hogy életben, „örök életben” maradjunk, amelyet az Úr szőlőjébe küldött Fia által nyertünk el. Ehhez kívánok nektek sok erőt, kitartást és a Szentlélek kegyelmét a megkezdett új tanévben is.

Varga Lóránt IV. évfolyam

Debrecen- Nyíregyházi Egyházmegye

A hódkóros (The beaver 2011, 91 perc, rend.: Jodie Foster,  fsz.:Mel Gibson, Jodie Foster)

Filmünk főszereplője Walter Black (Mel Gibson), aki sikeres családapa és egy játékgyár sikeres vezetője lenne, ha nem győzné le hosszantartó depressziója. Hiába minden terápia, beszélgetés és gyógyszeres kezelés, állapota egyre kilátástalanabb. Családja is egyre jobban elfordul tőle: felesége a munkájába menekül, nagyobbik fia nem áll szóba vele, kisebbik fia pedig magányosan viseli apja hiányát.  „Walter depressziója egy tinta, ami összepiszkít mindent, amihez csak hozzáér. Egy fekete lyuk, ami beszippant mindent maga körül. Mindannyian arra vártak, hogy felébredjen, hogy kilábaljon belőle, de nem sikerült.”

Így felesége elküldte otthonról, mindaddig, míg Walter újra a régi nem lesz. Walter elköltözik és reménytelen állapotában öngyilkosságot kísérel meg, ami azonban nem sikerül egy hódnak köszönhetően. Walter ugyanis talál a kukában egy plüss hódot, ami azóta, hogy a kezére húzta, folyamatosan beszél hozzá és motiválja. Pontosabban Walter az, aki saját magával beszélget egy hódon keresztül, ami az ő egészséges, már régóta álomba merült és elnyomott énje. Így egy hódon keresztül folyamatosan ösztönzi, hajtja saját magát, hogy lépjen ki betegségéből, és hozza helyre életét. Mindenkinek ad egy kártyát: „A személy, aki átadta ezt a kártyát, egy orvosilag előírt bábu használatára szorul, hogy ennek segítségével kellő távolságot tudjon tartani  személyiségének negatív részeitől. Kérem, viselkedjen vele normálisan, ha szeretne hozzá szólni, forduljon a bábuhoz! Köszönöm.”

És ezzel megkezdődik Walter életének minőségi átalakulása. Fellendül a cége, feleségével és kisebbik fiával több időt tölt. Nagyobbik fia azonban továbbra sem áll szóba vele, ezt az egész „terápiát” egy hódkórosságnak tartja.  Az események persze akkor kezdenek drámai fordulatot venni, amikor megelégelik, hogy csak egy hódon keresztül tudnak Walterrel beszélgetni. Pontosabban nem is vele, csak egy hóddal. Az a pozitív én, mely egy hód alakjában bátorított és motivált, most mindennél jobban kisajátítja Waltert és megpróbálja  elszakítani azoktól, akik szeretik őt, azt  a reményt keltve, hogy együtt képesek megbirkózni ezzel a betegséggel. Azt a reményt keltve, hogy egy új életet felépíteni csak a múlt figyelmen kívül hagyásával lehet. Viszont „ha az ember leragad a múltjánál, akkor az tönkre teszi a jelenét. De ha az ember tudomást sem vesz a múltjáról, az tönkre teheti a jövőjét” Az arany középutat megtalálni pedig nem könnyű.

A film egyrészt megmutatja azt, hogy a depresszióból nehéz egyedül kigyógyulni. Bármennyire is erősnek gondoljuk magunkat, bármennyire is hajt bennünket az a másik egészségesebb részünk, mely megmutatja, hogy kik lehetnénk, mégis a legnagyobb szerepe a szeretteinknek van. Azoknak, akik képesek velünk együtt érezni, mellettünk állni, bennünket támogatni és szeretettel körülvenni akkor, amikor arra a legnagyobb szükségünk van. Másrészt azt is megmutatja, hogy a múltunkkal való szembenézés nélkül nem lehet továbblépni. Bárhogyan is szeretnénk életünket múltunk feldolgozása nélkül felépíteni, az újra és újra össze fog dőlni.

„Néha elérünk egy ponthoz, amikor felejtenünk kell, hogy továbbléphessünk. Fogolynak látjuk magunkat, csapdába esve egy dobozban, és nem számít, hogy mivel próbálkozunk - önmegsegítés, terápia, gyógyszerek - csak lejjebb és lejjebb süllyedünk. Az egyetlen lehetőség a szabadulásra, hogy megszabadulunk mindentől. Újra kezdeni nem őrültség. Őrültség szánalmasan viselkedni és öntudatlanul vergődni nap, mint nap. Őrültség boldognak tettetni magunkat. Úgy tenni, mintha mindennek így kéne maradnia a nyomorult életünk hátralévő részében. Minden lehetőség, remény, minden öröm, érzés, a sok szenvedély, amit az élet elvett tőlünk. Nyújtózzunk ki, ragadjuk meg és szerezzük vissza.”  Hogy sikerült-e ez Walternek, kiderül, ha megnézzük a filmet.

Nagy Zsolt, VI. évfolyam

Debrecen- Nyíregyházi Egyházmegye

A weblappal kapcsolatos észrevételeit ossza meg velünk ahhoz, hogy minnél jobb legyen!

Webfejlesztő: Wershler Sándor